Surfin' Blog

Így az év vége felé mindenhol feltűnnek a különböző bakik videófelvételei, íme itt is egy csokorra való:

Aki egy kis izgalomra vágyott a két ünnep közötti punnyadásban, annak tegnap este a WigWamban volt a helye, ugyanis ott tartotta a Sex Action, a lassan már-már szokásosnak mondható karácsonyi koncertjét. Az előzenekarból nem sokat láttam, sajnos csak a végére sikerült odaérnem. Utánuk nem sokkal Nagy Gyula tűnt fel a színpadon, és karácsony alkalmából ajándékosztásba kezdett. Minden Sex Actionös pólóst arra bíztatott, hogy vonuljon a színpad elé, és jutalmul kap még egyet. Persze azért jutott másnak is, aki elég szemfüles, és gátlástalan volt. Így mostantól én is már kettő boldog tulajdonosa vagyok. Köszönet érte.

Ezután a zenekar nevéhez híven egy kis szexuális akció következett, ahol „a forró lányok egymást nyalták lehunyt szemekkel”. A tavalyiakból okulva a koncertet szerencsére már nem szakították félbe ilyen műsorszámokkal (az akkor valahogy nagyon megtörte az egészet). A beígért DVD előzetes ugyan elmaradt, de megtudhattuk, hogy augusztus elején, a Sziget előtt tervezik kiadni az új albumot, amihez majd ajándékba kapjuk a videókorongot. A régi lemezeket pedig, ha nem sikerül megegyezni a kiadóval az újrakiadásban, akkor ingyenesen letölthetővé teszik a honlapjukon.

Nem sokkal negyed tizenkettő előtt pedig elhúzták a függönyöket, és színpadra lépett „a ’90-es évek szexuális mocska”, a Sex Action. Lendületesen kezdtek, és látszott rajtuk, hogy ők is élvezik, hogy újra együtt zenélhetnek, és nem csak a pénzért csinálják az egész felhajtást. Kezdetben ugyan adódtak nehézségek, például Szasza belegabalyodott egy kicsit a szövegbe, de ez csak egy kaján összemosolygást okozott Matyi és Zoli között. A vezeték nélküli gitár se bírta sokáig, de tönkremenetelének „hála” hallhattunk egy kis tapsolós-herflizős Alkoholt, amit szerintem a közönség is igazán élvezett. Jöttek egymás után a régi nagy slágerek, egy-egy újabbal megfűszerezve, és végre élőben hallhattam a talán legnagyobb kedvencemet, a Tetoválva vagyot is. Jó ötlet volt bevenni a műsorba. Zúgott is a taps, és lendültek a karok, szólt az „eeeksön”. Szasza szájharmonikázása is sokat dobott a hangulaton. A végén még „kidolgozott” felsőtestét is megcsodálhattuk, látható, hogy sok-sok év munkája van benne. A ráadásban, miután Miksa elárulta a kezdősorát, kaptunk még egy Neked nem használ a szót is, és a sort a (majdnem) elmaradhatatlan Vörös a szád zárta.

Végül szerintem senki nem bánta meg, aki a bejglievést egy estére felfüggesztve a Sex Actiont választotta, hiszen egy remek koncert után új élményekkel (és esetleg egy pólóval) gazdagodva térhetett haza.

Igaz, ez már tavalyi, de sajnos még idénre is maradtak hülye emberek bőven... Nem is lenne ezzel semmi baj, jópofa, vicces (bár azért nem annyira, mint egyesek hiszik), és van, hogy az embernek semmi használható ajándékötlete sincs. De akkor is! Ennyi pénzért már majdnem rendes lejátszót lehet kapni. Persze a forgalmazó meg csak dörzsöli a tenyerét, hülye is lenne olcsóbban (vagy egyáltalán nem) adni, mikor így is megveszik. Kíváncsi leszek, idénre mit találnak ki.

Kicsit jól nyomja!

Télapótól kaptam csokit, de a papírját csak azután olvastam el, miután megettem (ráadásul az egészet egyszerre). Ajánlom mindenki figyelmébe az alsó sort.

Alvinék legújabb lemeze tulajdonképpen nem más, mint egy nagy társadalombírálat. Bizonyos szempontból teljesen érthető, ezt hozza ki a világ, Magyarország 2006-ban az emberből, és ezelőtt is jellemzőek voltak rájuk a hasonló szövegek.  Nincs az elején semmiféle, manapság annyira divatos intro, hanem egyből a közepébe csapnak. A zenével nincs is semmi gond, jó kis darálós punk, itt-ott lassabb részekkel. A szöveg is teljesen rendben lenne, csak valahogy túlságosan is egy kaptafára készültek a számok. Megkapja mindenki a magáét, a Magyar Kormány, Gyurcsány, Orbán, meg úgy az egész ország, de a szlovákok sem maradhatnak ki a sorból. De mégsem lett az a befelé-fordulós, depressziós lemez, mert a zene optimizmust sugároz, nem hagyja letörni az embert. Néhol ismerős dallamokat véltem felfedezni, de úgy konkrétan nem ismertem fel egyiket sem, lehet, hogy csak a fülem csengett. Összességében egy jól sikerült album, bár tényleg nem ártott volna rá egy (vagy esetleg két) egyszerűbb, nem túl bonyolult mondanivalóval rendelkező szám, csak hogy kicsit színesebb legyen az egész. A régi Alvin rajongóknak nem biztos, hogy tetszeni fog, de azért a többség szerintem nem fog nagyot csalódni, és akár új kedvenceket is találhat magának (nekem most pl. a Mossák az agyad, és A tolerancia földje). És megint csak azt tudom javasolni, hogy aki tud, menjen 22-én a pesti koncertre, és hallgassa meg élőben is, hogy hangzanak az új dalok.

Idén télen a Tankcsapda csak egy budapesti koncerttel örvendeztette meg fővárosi (és a környéki) rajongóit, aminek meg is volt az eredménye, már napokkal a koncert előtt lehetetlenség volt rá hivatalosan jegyet kapni. Hét óra után nem sokkal (bár gondolom előtte is) már hatalmas tömeg volt a bejáratnál. A közönség, ahogy az mostanában egy ekkora ’Csapda koncerten lenni szokott, eléggé vegyes volt: a nyolc éves megszeppent kisfiuktól, és a tizenkét éves, sikoltozó kislányoktól kezdve, a nyolc órakor már a terem közepén hányó kemény rocker-srácon át, a már valószínűleg a ’90-es évek elejétől fanatikusan rajongó, már-már lassan nagypapa korba lépő férfiakig, és a tényleg annyi idős hölgyekig mindenki ott tolongott.

Az első előzenekar a ReACToR volt. A többség ekkor még inkább a pultok előtt sorakozott, de akik már a színpad előtt álltak, azok látszólag élvezték a bemelegítő zenélést. Utánuk a Benzin következett (aki nem tudná, ez Labi, a Tankcsapda első basszusgitárosának az új zenekara). Kíváncsian vártam őket, hiszen ezelőtt még nem voltam szerencsém beléjük hallgatni. Nem volt rossz, bár engem nem igazán ragadott magával. Hiányzott valami extra belőle, ami miatt egyből szaladtam volna hátra a pólós asztalhoz megvenni a CD-jüket.

A kezdésig még egy említésre méltó esemény történt: a színpadra dobott sört eltakarítani igyekvő takarítónő szaladt be seprűvel, csinos kis otthonkába a színpadra, amit hatalmas ováció övezett. Miután a művelet befejeztével távozott, hangos „vissza-vissza” volt a jutalma munkájának.

És akkor fél tízkor kialudtak a fények, és a hangszórókból felcsendült az intro. A nyitónóta a Rock a nevem volt, amit már mindenki teli torokból üvöltött Lukács mesterrel együtt. A koncerten szerepeltek régi klasszikusok (Johnny a mocsokban, Baj van, Tudok egy munkát…), ritkán játszott darabok (Múlik…), és lemezbemutató turnéhoz híven új számok is (Egy van, Füst és lábdob, A holnapot éljem túl…). Nem maradhattak el Cseresznye szolid őrjöngési, ami közben körbesétálta néhányszor a színpadot, Fejes dobverőpörgetései, és Lukács évszámai. A színpad két szélén lévő kivetítőnek köszönhetően láthattunk californiai útifilmet, (nem is olyan) magányosan repülhettünk a felhők felett, és megnézhettük egy postás történetét, akinek nem kellett semmi. Lukács ugyan panaszkodott, hogy meg van fázva, de hallottam már tőle rosszabbat is. Csak az zavart, hogy megint sokszor pihentek meg két szám között akár fél percre is, és addig teljes némaság és sötétség. A közönség teljesen rendben volt, tapsolt, énekelt, kiabált, mikor mit kellett. Így mikor a zenekar levonult nem volt hiány „Tankcsapdázásban” és „visszázásban” sem. A fiúk jó érzékkel jöttek vissza, mikor már pont kezdett volna halkulni. A végén még eljátszották a sajnos már-már kötelezőnek tekinthető Mennyország Touristot, Örökké tartot (igaz annak a punkosított változatát, ami „akár kaphatta volna az Örökké punk címet is”), és az Adjon az eget. A Tedd meg (a kedvemért)-tel zárták a sort, így a majdnem két órás koncert után azt hiszem mindenki elégedetten távozhatott. Aki pedig nem lett volna ott, az figyelje a TV-műsort, mert Lukács ígérete szerint koncertfilm készül belőle, ami majd valahol, valamikor látható lesz. Addig is, aki tud, menjen az év végi debreceni bulira, biztos nem fogja megbánni.