Idén télen a Tankcsapda csak egy budapesti koncerttel örvendeztette meg fővárosi (és a környéki) rajongóit, aminek meg is volt az eredménye, már napokkal a koncert előtt lehetetlenség volt rá hivatalosan jegyet kapni. Hét óra után nem sokkal (bár gondolom előtte is) már hatalmas tömeg volt a bejáratnál. A közönség, ahogy az mostanában egy ekkora ’Csapda koncerten lenni szokott, eléggé vegyes volt: a nyolc éves megszeppent kisfiuktól, és a tizenkét éves, sikoltozó kislányoktól kezdve, a nyolc órakor már a terem közepén hányó kemény rocker-srácon át, a már valószínűleg a ’90-es évek elejétől fanatikusan rajongó, már-már lassan nagypapa korba lépő férfiakig, és a tényleg annyi idős hölgyekig mindenki ott tolongott.
Az első előzenekar a ReACToR volt. A többség ekkor még inkább a pultok előtt sorakozott, de akik már a színpad előtt álltak, azok látszólag élvezték a bemelegítő zenélést. Utánuk a Benzin következett (aki nem tudná, ez Labi, a Tankcsapda első basszusgitárosának az új zenekara). Kíváncsian vártam őket, hiszen ezelőtt még nem voltam szerencsém beléjük hallgatni. Nem volt rossz, bár engem nem igazán ragadott magával. Hiányzott valami extra belőle, ami miatt egyből szaladtam volna hátra a pólós asztalhoz megvenni a CD-jüket.
A kezdésig még egy említésre méltó esemény történt: a színpadra dobott sört eltakarítani igyekvő takarítónő szaladt be seprűvel, csinos kis otthonkába a színpadra, amit hatalmas ováció övezett. Miután a művelet befejeztével távozott, hangos „vissza-vissza” volt a jutalma munkájának.
És akkor fél tízkor kialudtak a fények, és a hangszórókból felcsendült az intro. A nyitónóta a Rock a nevem volt, amit már mindenki teli torokból üvöltött Lukács mesterrel együtt. A koncerten szerepeltek régi klasszikusok (Johnny a mocsokban, Baj van, Tudok egy munkát…), ritkán játszott darabok (Múlik…), és lemezbemutató turnéhoz híven új számok is (Egy van, Füst és lábdob, A holnapot éljem túl…). Nem maradhattak el Cseresznye szolid őrjöngési, ami közben körbesétálta néhányszor a színpadot, Fejes dobverőpörgetései, és Lukács évszámai. A színpad két szélén lévő kivetítőnek köszönhetően láthattunk californiai útifilmet, (nem is olyan) magányosan repülhettünk a felhők felett, és megnézhettük egy postás történetét, akinek nem kellett semmi. Lukács ugyan panaszkodott, hogy meg van fázva, de hallottam már tőle rosszabbat is. Csak az zavart, hogy megint sokszor pihentek meg két szám között akár fél percre is, és addig teljes némaság és sötétség. A közönség teljesen rendben volt, tapsolt, énekelt, kiabált, mikor mit kellett. Így mikor a zenekar levonult nem volt hiány „Tankcsapdázásban” és „visszázásban” sem. A fiúk jó érzékkel jöttek vissza, mikor már pont kezdett volna halkulni. A végén még eljátszották a sajnos már-már kötelezőnek tekinthető Mennyország Touristot, Örökké tartot (igaz annak a punkosított változatát, ami „akár kaphatta volna az Örökké punk címet is”), és az Adjon az eget. A Tedd meg (a kedvemért)-tel zárták a sort, így a majdnem két órás koncert után azt hiszem mindenki elégedetten távozhatott. Aki pedig nem lett volna ott, az figyelje a TV-műsort, mert Lukács ígérete szerint koncertfilm készül belőle, ami majd valahol, valamikor látható lesz. Addig is, aki tud, menjen az év végi debreceni bulira, biztos nem fogja megbánni.
