Lehet, hogy kamu az egész (bár ahhoz talán túl sok időt pazaroltak el vele), de az se érdekel. Ezen akkor is meg kell szakadni a röhögéstől.

A történet egyszerű. Van az egyszeri ember (itt most nevezzük M. Gábor Miklósnak), aki rájön, hogy ez így sehogy se jó. Mármint ez az egész, dolgozni kell, szenvedni, aztán mégse jutunk sehova. Ez sajnos nem egyedi felismerés, de emberünk ebbe nem nyugodhat bele, őt fűti a tenni akarás. És mit tesz ilyenkor? Kitalál egy rendkívül eredeti ötletet, majd rendkívül idióta módon ki is vitelezi azt.

A sztori egyszerű, ő egy amerikai Marshal (vagy Marschal?), akinek drága kormánya fizeti minden költségét. Ezt mi más igazolhatná jobban, mint pár kézzel(!) írt lap, tele fehér házas pecsétekkel és aláírásokkal. Meg persze az összes fontos adattal. Ami meg nincs rajta, azt a tudakozó megmondja. De persze az anyja neve/születési idő rovat hibátlanul ki van töltve, hátha kéne.

És ezzel ő szépen besétál a legközelebbi Tescoba (hát hol máshol vásárolhatna egy amerikai Marshal), és előveszi a vásárlási listát, amiről már messziről látszik, hogy mekkora műgonddal és hozzáértéssel állították össze. Rajta a sok drága dolog (meg pár közepesen drága), amivel drága hősünk büszkén a pulthoz fárad, talán még egy amerikai egyenruhát is szerzett, és átnyújtja az ott lévő hölgyikének.

Na, ekkor lettem volna ott, ha ez valóban megtörtént, és figyeltem volna az arcokat. Mastercard reklámnak mindenesetre elment volna.