Nemrég mély gondolkodóba estem, leültem egy korhadt fatörzsre, homlokomat öklömmel megtámasztottam, és töprengtem, mint Micimackó. Vagy az is lehet, hogy épp csak a villamoson utazva ért a felismerés, de ez a lényegen úgy sem változtat. Ugyanis arra az eredményre jutottam, hogy a zenei fejlődés befejeződött, elértük a csúcspontot, nincs hova tovább.

A 20. században hatalmas változások történtek, leginkább a technikának köszönhetően. A rádió, a televízió, de méginkább az elektromos gitár, a számítógép volt az, aminek köszönhetően idáig jutottunk. A ma zenéje össze sem hasonlítható a 100 évvel ezelőttivel. A kérdés, mennyire lesz hasonlatos a jövőben következőkkel?

Egyesek szerint 40 évesre koromra elfelejtek mindent a Sex Pistolstól a Tankcsapdáig, és már csak jazzt hallgatok majd. Persze nem mondhatom biztosra, hogy nem így lesz, de sejtésem szerint még bőven nyugdíjas korom után (ha megérem) is a Ramones fog üvölteni az engem körülvevő hangszórókból.

De nem is az a kérdés, hogy én mit hallgatok majd, hanem az akkor felnövő generáció? Egy szál gitárral szerintem nem sok olyat lehet majd mutatni, amihez hasonlót még senki se hallott volna, és ezen egy basszusgitár vagy dobfelszerelés se változtat. Az elektronikus zenében ezt nem jelenthetem ki ekkora magabiztossággal, de akkor is azt mondom, merőben máshoz merőben új dolog szükséges. Lehet, csak a fantáziám kicsi, vagy nem olvasok elég sci-fit, de nem bírok elképzelni semmit, ami az elektromos gitárhoz hasonlóan berobbanna és felforgatna minden addigit.

Így hát marad, ami volt, és erősen gondolkodhatnak majd a zeneszerzők, hogy honnan vegyenek olyan riffeket, ami eddig senkinek nem jutott eszébe. Egyre nehezebb lesz.