Elmúlt a varázs. Talán én öregedtem meg, és ebben biztos van is valami, de nem hiszem, hogy ez az egyetlen ok. Régen a tűzijáték igaz ünnepet jelentett, nem durrogtatták minden sarkon, megvolt a maga rangja. Kicsit hasonlít a története a szöveg mellett látható animált gifre, még ha sok mindenben pont hogy különbözik is.

Több mint tíz éve még csak évente egy volt. Augusztus 20-án, Budapesten. Akkor még engem is levittek szüleim, és szájtátva figyeltem a többszázezer ember társaságában. Igaz a tömeg már akkor sem tetszett, és talán ez volt a fő oka, hogy azóta sem járunk. Aki pedig nem volt olyan szerencsés, hogy a helyszínen élvezhette, az a Duna tv műsorán követhette, és talán még követheti ma is. Ezt mondjuk soha nem értettem, egyszer-kétszer ugyan én is belenéztem, de egy percnél soha nem bírtam tovább. A képernyő előtt teljesen más, nincs meg az az igazi hangulata. A jobb már csak az, mikor valaki a mobiltelefonjával fényképezi le az összes robbanást.

Kicsit letértem a vágányról, visszatolatva a helyes kerékvágásba forgassuk tovább az idő kerekét. (De szép mondat lett.) Néhány évvel később már a nagyobb városoknak is lett saját augusztus 20-i tűzijátéka, majd pedig már más neves alkalmakkor is feltűntek. Manapság már csak kicsit gazdagabbnak sem kell lenni egy privát szülinapi durrogtatáshoz, akinek pedig mégis van rá pár százezer forintja, az nem is akármilyeneket rendelhet.

A kutyákon, és a morcos nyugdíjas mamókákon kívül talán mindenki örült a rohamos térhódításnak. Nem kellett egy évet várni a következőig, nem kellett akár több száz kilométert utazni a fővárosig, mégis egyre többször láthattak kisebb-nagyobb, szebb, vagy kevésbé jól kivitelezett tűzijátékot az emberek. De valahogy ezzel együtt szállt tova a füstjével együtt a tűzijátékokat övező csodálat, múlt el a varázsa.